Reggel esett az
eső. És fújt a szél. De nagyon nem zavart. Ma hét vége volt, így azt
csinálhatok, amit akarok. Így úgy döntöttem, hogy felkeresem, azt a palit, aki
rám írt, még pár napja. Mert miért is ne. Egyszer élünk.
Szóval. Ki kikászálódtam az ágyamból, kicsit
rendbe hoztam magam, majd beledobáltam a legszükségesebb cuccokat a táskámba.
Majd le a lépcsőn, és kimentem a házból. Az esernyőmet kinyitottam, és magam
fölé tettem. És el is kezdődhetett az emberünk keresése.
Őszintén kíváncsi voltam, arra a palira,
(isten ments nőre), hogy néz ki. Mert a profilképe helyén csak ez állt:
Somebody. Hát mondom oké. Ha nem mondod meg ki vagy, ne mond meg, nekem úgy is
jó. De azért kíváncsi lennék, hogy mit akar tőlem. Mert hát, az ember nem
alszik nyugodtan, és álmodik hupi lila pónikkal álmában, ha valaki a neten
zaklatja. Inkább zombi pónik. Liba fos színben. Az ebben az esetben inkább
lenne a helyénvalóbb. Én mondjuk nem tojtam be, hogy most Jajj nekem, mi lesz velem, hisz én nem is ismerem őt, nem akarom
megismerni, inkább felvágom az ereimet, mint hogy találkozzak vele fajta
kijelentést alkalmazzam. Inkább amolyan Nem
ismerlek? Tényleg? Mi lenne, ha találkoznánk egy nyugis helyen, és meg ismerkednénk?
típusú ember vagyok. Én inkább az életet kihasználó típus vagyok. Nem
olyan, aki Jajj egy pók, most költözzünk
el a lakásból, mert istenkém…. . Nem. Én inkább tojok mindenbe. Meg amúgy
is. A pók szerencsét hoz. Vagy nem? És így, magamban gondolkozva sétáltam a
hosszú, kissé kihalt utcán.
Mikor végre megérkeztem (a profilján ki volt
írva, hol lakik), majd becsöngettem. Amúgy írtó hosszan kellett sétálnom,
ahhoz, hogy ide érjek. De lényeg a lényeg, hogy megérkeztem.
Becsöngettem. Várnom kellett kb. olyan fél
percet, majd lassan kinyílt az ajtó. Először egy szőke fej bukkant fel, majd a
szőke fej többi rész is. Majd az egész teste látszott. Egy ideig gondolkoztam,
majd leesett. Aki velem csetelt, az nem más, mint Niall Horran! Wow. Ez a fazon
ilyen perverz lenne. De mielőtt ezt
magamban jobban kifejthettem volna, megszólalt.
-Szia – köszönt.
-Szia –
köszöntem vissza.
-Látom meg
találtál! – mondta kissé perverzen.
-Igen. Nem volt
nehéz Ki volt írva a profilodra, hogy hol laksz, így csak ki kellett gugliznom. – mondtam.
-Oké. Nem jössz
beljebb? – kérdezte.
-Ööö… Miért ne! –
egyeztem bele, majd beléptem a házába, és levettem a cipőmet.
-Egyedül laksz? –
kérdeztem.
-Nem. –
válaszolt.
Kikkel laksz? –
kérdeztem.
-Az 1D többi
tagjaival. – mondta.
-És ők hol
vannak?
-Nem tom’. De mi
egyedül vagyunk! – mondta valamire nagyon célozgatva.
-És az jó?
Mármint hogy egyedül vagyunk.
-Nekem
mindenképp. – mondta. Már kezdem sejteni, hogy mit akar.
-És mit
szeretnél tőlem? – kérdeztem.
-Remek… Remek…
Máris a tárgyra tértél! Ezt szeretem! – mondta. Hát okké!
-Gyere utánam! –
utasított. Én meg mentem utána. Egy szobába vezetett, ahol volt egy ágy. De ez
a szoba nem háló volt. A háló az mindig nyugodt, meg szép, meg hasonlók, de ez
minden lehetett volna, csak háló szoba nem. Ez valami edző, vagy kínzó, vagy
mit tom’ én mi a franc volt ez a helyiség, de minden esetre nagyon ijesztő volt.
Ő elvonult egy helyre, én meg leültem az
ágyra. Kicsit nekem kemény volt, de megtette. Én csak vártam, majd kilépett
Niall. Niallen feszült egy lenge ing, ami csak félig volt begombolva, meg egy
kis gatya. Ha jobban tetszik boxer alsó.
-Na hogy festek?
– kérdezte.
-Hát, elég
izgalmasan. – mondta. És nem túloztam. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés látni
így, de azért mégis. Így kell fogadni egy ismeretlen lányt a saját
otthonunkban?
-Akkor jó! –
mondta, tisztára, mint egy nem is tudom mi. Mint egy chip ’n’ dale. Majd
elkezdett lassan felém közeledni. Majd elkezdte levenni rólam a ruhákat. Majd
csak a melltartóm, meg a bugyim volt rajtam. És akkor elkezdődött. Elkezdődött
a…
